BÚZA

 A világ egyik legértékesebb és legnagyobb területen termesztett gabonaféléje a búza, vetésterülete 245-250 millió hektár  körül van a világon. Népélelmezési jelentôségét - amelyben elsô helyen áll - csak a rizs közelíti meg.
 Széles körû elterjedését a búzafajok és fajták változatos éghajlati igénye és jó alkalmazkodóképessége tette lehetôvé. Ezért a trópusok, a sivatagok és a sarkvidékek kivételével szinte mindenütt termesztik.
 A búza élelmiszerkénti felhasználása fôleg ôrleményei formájában történik. Felhasználási területe széles körû; nagyobbrészt kenyeret készítenek belôle, de a kenyéren kívül még számos sütô-, tészta- és cukrászipari felhasználási módja van.
 A sokrétû felhasználáshoz tartozik még az is, hogy a búza jó minôségû abraktakarmány, de melléktermékei is értékesek. Az ôrléskor keletkezô búzakorpa fehérjében gazdag abraktakarmány. A búzaszalma értékes alomanyag - esetleg takarmánypótló-, de ipari felhasználása is elôtérbe került /szalmacellulózgyártás, energetika stb./
 A búza hazánkban is a legfontosabb és viszonylag nagy területen termesztett gabonaféle. Búzatermesztésünk nemzetgazdaságilag és üzemgazdaságilag egyaránt jelentôs ágazata növénytermesztésünknek, amelynek mindenkori feladata az, hogy a lakosság kenyérgabonaszükségletét hazai termeléssel biztosítsa.

Rendszertani helye és a búzafajok csoportosítása

 A búza a pázsitfûfélék /Poaceae/ családjába és a búzanemzetségbe /Triticum/ tartozik. A búzanemzetségbe számos faj tartozik, de ezek közül csak néhányat termesztenek; a többi búzafajnak csak a búzanemesítésben van jelentôsége.
 A búzafajok - kromoszómaszámuk alapján - három
 csoportba sorolhatók:

1. Diploid /alakor/ sorozat n = 7; Genom: A
2. Tetraploid /tönke/  -"- n = 14;  "  : AB
3. Hexaploid /tönköly/ -"- n = 21;  "  : ABD
 Részletesebb csoportosításnál vad- és kultúrbúzákat, valamint csupasz- és pelyvásbúzákat különböztetünk meg.
 Diploid sorozat; Vadbúzák: T. boeticum /Boiss /Schiem/ Pelyvás kultúrbúzák: T. monococcum /L./
 Tetraploid sorozat; Vadbúzák: T. dicoccoides /Körn./ T. timopheevi /Zhukov./ Pelyvás kultúrbúzák: T. dicoccum /Schrank./ Csupasz kultúrbúzák: T. durum /Desf./ T. turgidum /L./ T. turanicum /Jakubz./ T. polonicum /L./ T. carthlicum /Nevski./
 Hexaploid sorozat; Pelyvás kultúrbúzák: T. spelta /L./ T. macha /Dek et Men./ Csupasz kultúrbúzák: T. aestivum /L./ T. compactum /Horst/ Mac Key./ T. sphaerococcum /Perc/Mac Key./

A fontosabb fajok, változatok és ökotípusok

 A közönséges búza /Triticum aestivum L./. A legfontosabb és a legelterjedtebb búza faj a világon. A mérsékelt égövön, így hazánkban is ezt a búzafajt termesztik. A közönséges búza valószínûleg Délnyugat-Ázsiában jött létre és onnan terjedt el még történelem elôtti korban.
 A búzának számos változata és két formája van: az ôszi búza /f. hybernum/ és a tavaszi búza /f. aestivum/.
 Az ôszi búza sokkal jelentôsebb, mert többet terem, mint a tavaszi búza. Ezért azokban az országokban, ahol a klimatikus viszonyok lehetôvé teszik, nagyobbrészt ôszi búzát termesztenek. Hazánkban is csak ôszi búzát termesztünk.
 Keményszemû búza, vagy Durum búza /Triticum durum Desf./ A második fontos búzafaj, amely a mérsékelt égôv melegebb vidékein terjedt el nagyobb mértékben. /Pl. a pireneusi, az appenini és a Balkán félszigeten/
 Vetésterülete - amely összefüggésben van a száraztészta fogyasztásával - növekvô tendenciát mutat, kb. 20-30 millió hektár a világon.
 A keményszemû búza szemtermése üveges törésû, fehérjében gazdag, de sikér minôsége gyenge. Ezért lisztje kenyér készítésére egymagában nem alkalmas, de száraztészta /pl. makaróni, stb./ gyártására kiváló.
 Hazánkban korábban nem volt jelentôsége, de a száraztészta tojás nélküli készítésére elôtérbe került nálunk is.
 Búza változatok: A búza változatai a következô alaktani bélyegek alapján különböztethetôk meg: a kalász szálkázottsága, a kalász és a pelyvák színe, a pelyvák szôrözöttsége, valamint a szemtermés színe.
 A világ búzatermesztésében 14 változatnak, a hazai termesztésben csak 3-4 változatnak van jelentôsége. A változatok két csoportba sorolhatók: szálkás és tarkalászú búzákra.

 1. Szálkás búzák /ssp. aristatum/. A külsô virágpelyvának hosszú szálkája van. Ebbe a csoportba 5 változat tartozik, melyek közül nálunk két változatnak van jelentôsége:
 a./ Fehér kalászú piros szemû változat /var. erithrospermum/.
      b./ Vörös kalászú   "     "       "    /var. ferrugineum/.
 2. Tarkalászú búzák /ssp. muticum/ A külsô virágpelyva tar, vagyis szálkanéküli. Ide 9 változat tartozik, melyek közül nálunk szintén csak két változat jelentôs:
 a./ Fehér kalászú piros szemû változat /var. lutescens/.
 b./ Piros kalászú   "     "       "    /var. milturum/.
 A búza ökológiai csoportosítása. A búza részletes rendszerezése csak megkönnyíti a fajták csoportosítását, de azok termesztési értékérôl nem ad tájékoztatást. Ezért a termesztés számára hasznosabbak azok a csoportosítások, amelyek ökológiai sajátosságokon alapulnak.
 Ökológiai sajátosságuk alapján négy ökotípusba, és az ökotípuson belül még számos csoportba sorolhatók a búza fajták.
 1. A humid éghajlat búzái: - európai és ázsiai búzafajták - a nyugat-európai ôszi búzák, a mediterrán ôszi búzák, a közép-európai búzák, a kelet-ázsiai búzák, valamint az észak-, nyugat- és közép-európai tavaszi búzák tartoznak ide.
 2. Sztyepp típusú búzák: az extenzív, xerofita és kiváló minôségû ôszi és tavaszi búzák tartoznak ide. Többek közt: Ukrajna, Észak-Kaukázus stb. ôszi búzái, Szibéria, Kanada, stb. tavaszi búzái, sôt a régi magyar fajták és tájfajták is ide tartoztak.
 3. Sivatagi és félsivatagi éghajlat búzái: Közép-Ázsia, Nyugat-Kína, Észak-Afrika, stb. búzái tartoznak ide, amelyek közt ôszi és tavaszi búzák egyaránt elôfordulnak.
 4. A párás éghajlat, magas hegyvidék búzái: Vízigényes búzák tartoznak ide, amelyek fôleg Közép-Ázsia magaslatain terjedtek el.

Biológiai jellemzés

 A búza biológiai jellemzése során csak azokra a sajátosságokra térünk ki, amelyek a gabonafélék általános ismertetésénél kimaradtak, vagy amelyek ismertetésére feltétlenül szükség van.
 A búzának a változatokra és a fajtákra jellemzô alakú és nagyságú kalászvirágzata van. A kalászkákban 5-9 virágkezdemény helyezkedik el, amelyek közül rendszerint 3-5 virág válik termôképessé. A megtermékenyülô virágok száma több tényezôtôl függ, amelyek közül egyik fontos tényezô a fajta. Azok a fajták az értékesebbek, amelyeknél jobb a termékenyülési arány.
 A búza öntermékenyülô növény, csak a nyitva virágzó növényeknél fordul elô kismértékben idegen megporzás. A virágzás a kalászolás után 5-6 napra, - a kalászon belül pedig a kalász középsô harmadában - kezdôdik és 2-4 napig tart.
 Szemtermés. A szemtermés alakja, színe, nagysága, összetétele /beltartalma/ a fajtákra jellemzô és igen változatos. Színe rendszerint barnás-piros.
 A szemtermés és ezen belül az endospermium legfontosabb alkotórészei a fehérjék és a keményítô. A fehérjék és a keményítô aránya adja a búzaszem minôségét. Minél nagyobb a fehérjék aránya, annál jobb a búzaszem minôsége.
 A búza fehérjéinek nagyobb része vízben nem oldódó fehérjékbôl áll. A vízben nem oldódó fehérjék /gliadin és glutenin/ a búzánál sikérfehérjét, vagy egyszerûen sikért alkotnak. /A sikér átlagos összetétele: 75% gliadin és 25% glutenin. Ha sok a gliadin, akkor a sikér lágy, ha nô a glutenin mennyisége, akkor pedig túl kemény./
 A sikér vízben nem oldodó, de a vizet megkötô, rugalmas, kolloid anyag, amely a búzalisztbôl készült tésztát rugalmassá és nyújthatóvá, valamint a kelesztésnél keletkezô gázok /CO2/ feszítô hatásával szemben ellenálóvá teszi. Ezért a búzafajták sütôipari minôségét mindig a sikér mennyisége és minôsége határozza meg.
 A búzaszem minôsítése. A búzaszem minôsége általában a következô indirekt mutatók alapján határozható meg: hektoliter-tömeg, ezerszem-tömeg és a búzaszem acélossága.
 Malomipari szempontból rendszerint az a jó minôségû, jól kiôrölhetô búza, amelynek nagy a hektoliter-tömege /legalább 78 kg, vagy ennél több/, ezerszemtömege /ez fajta tulajdonságtól is függ/ és acélossága. /Az acélosság azt jelenti, hogy a búzaszemek törésfelületének átlagosan hány %-a üveges. Általában az a kivánalom, hogy az acélosság legalább 50%, vagy ennél több legyen./
 Ismeretes, hogy az ezerszem-tömeg a vetômag értékének is fontos meghatározója, de bizonyos fajták és évjáratok esetén az ezerszem-tömeg nagysága és a kiôrlési % között egyenes arányú összefüggés tapasztalható.
 Annak ellenére, hogy a felsorolt indirekt módszerek kiôrlést jelzô értéke nem mindig jelent pozitív korrelációt, sok esetben mégis fontos mutatóként szolgálhatnak a búzaszem malomipari minôségének megitélésénél.
 A búzaliszt minôsítése. A búzaliszt sütôipari értéke legnagyobbrészt a sikér mennyiségétôl és minôségétôl függ. A minôséget laboratóriumi módszerekkel - és különbözô mûszerekkel pl. farinograf, stb. - lehet megállapítani. A vizsgálatok során - a beltartalmi értékek közül - fôleg a sikérrel kapcsolatos mutatókat határozzák meg, de a teljes értékeléshez a mûszeres vizsgálatokon kívül sütési próbákra is szükség van. /A búzaliszt átlagos sikértartalma 30-40% nedves és 10-14% szárazsikér./
 A részletes minôségi vizsgálatok alapján, a minôségtôl függôen három csoportba sorolják a búzalisztet: jó /A1 -A2/, közepes /B1 -B2/ és gyenge /C1 -C2/.
 Az A1-A2 minôsítésû lisztek más, gyengébb minôségû lisztek javítására is alkalmasak. A B1-B2 minôségû lisztek önmagukban is jól felhasználhatók. A C1-C2 minôségû lisztek viszont csak "A" minôségû lisztekkel keverve adnak megfelelô minôséget. Azok a búzafajták, amelyeknek csak "C" minôségû lisztje van, hazánkban takarmánybúzának minôsülnek.

Nemesítés, fajtaváltás és a fajták csoportosítása

 Ismeretes, hogy a korszerû búzatermesztési technológiák megvalósításának fontos feltétele a korszerû búzafajták nemesítése és a fajtahasználat.
 Részletesebben értékelve, a jó búzafajtákkal szemben támasztott fôbb követelmények a következôk: megdôléssel szemben ellenálló rövid /70-80 cm/ és szilárd szár; jó télállóság és szárazságtûrés; jó lisztminôség: magas sikér tartalom, kedvezô aminósavösszetétel, elsôsorban több lizin és nagy fehérje tartalom; betegségekkel /szár és levélrozsda, lisztharmat, stb./ szembeni rezisztencia; kiváló termôképesség és jó alkalmazkodóképesség.
 Fontos kivánalom még, hogy egyszerre érjen, nagy herbicidtûrô képességgel rendelkezzen, és csak mérsékelten bokrosodjék.
 Búzanemesítésünk rövid áttekintése. A magyar búzanemesítésnek hosszú múltra tekint vissza, jelentôs eredményeket értünk el a huszas években a Bánkúti és a Fleischmann fajták elôállításával.
 Régi nemesített fajtáink az extenzív sztyepp-, illetve félsztyepp típusú búzákhoz tartoztak, amelyeknek egyik fontos jellemzôje volt a kiváló minôség. ìgy búzanemesítésünknek sem volt más célja, mint hogy a magyar búza minôségét fenntartsa, és ha lehet, még fokozza.
 Amikor az extenzív típusú búzafajták visszaszorultak - kikerültek a termesztésbôl - szükségessé vált az intenzív búzafajták hazai nemesítése is. De az elsô eredmények csak a hatvanas évek közepén és végén jelentkeztek.
 Búzanemesítésünk azóta is erôteljesen fejlôdik, és ma már számos új és értékes fajtával gazdagítja búzateresztésünk fajtaválasztékát. Sôt a klasszikus búzanemesítéssel párhuzamosan - hímsteril és restorer alapon, - elkezdôdött a hibridbúzák elôállítása is.
 A búzanemesítéssel hazánkban két kutatóintézet foglalkozik: a Szegedi Gabonatermesztési Kutatóintézet /GK. fajták/ és Martonvásáron a MTA Mezôgazdasági Kutató Intézete /Mv. fajták/.
 A jelenlegi búzanemesítési célkitûzések a következôk: nagy termôképesség, komplex rezisztencia, rövid szár, jó sütôipari minôség, több fehérje és lizin tartalom, koraiság és jó télállóképesség. Ezek mellett szükség van speciális fajták elôállítására is, amelyek különleges körülmények között is termeszthetôk.

 A búzafajták csoportosítása. A termesztésben lévô - minôsített - búzafajtákat az érési idô és a felhasználhatóságuk alapján csoportosítjuk. Érési idô szerint vannak: korai, középérésû és középkésôi érésû fajták. Felhasználhatóság - lisztminôség - alapján pedig étkezési és takarmány búzafajták különböztethetôk meg. Az étkezési búzafajták közül azokat a fajtákat, amelyeknek kiváló a lisztminôségûk /A1-A2/, a javító fajtáknak nevezzük.

Éghajlat és talaigény

 Éghajlatigény. Az éghajlati tényezôk jelentôsége meghatározó a búza termésére, termésingadozásokat is rendszerint klimatikus tényezô, fôleg a csapadékhiány okozza. Ezért búzatermesztésünk legnagyobb termés csökkentô tényezôje az aszály, amelyet csak korszerû agrotechnikai eljárásokkal mérsékelhetünk. Egyébként a csapadék mennyiségének és eloszlásának meghatározó szerepe van a termés mennyiségére és minôségére.
 Az ôszi búza fejlôdésének a mérsékelt égöv felel meg a legjobban, ettôl délre csak a járó-jellegû, vagy tavaszi búzák termesztésének vannak meg a hômérsékleti feltételei. A mérsékelt égöv északi részein az ôszi búza addig termeszthetô, míg a tartós hideg, vagy hótakaró a növényzet áttelelését nem akadályozza. A tavaszi búza viszont ezen a határon túl is termeszthetô mindenütt, ahol a fagymentes tenyészidô hôösszege a fajta minimális szükségletét még kielégíti.
 Hazánk éghajlata az egész ország területén alkalmas, de nem egyformán kedvezô a búzatermesztésre. A csapadékosabb Dunántúlon kisebbek a termésingadozások, mint a szélsôségesebb éghajlatú Alföldön, de a termés minôségére az Alföld éghajlata a kedvezôbb, mivel a szárazabb klíma kedvez a jobb minôségû termés ialakulásának.
 A búza kezdeti fejlôdésére az enyhe, csapadékos és hosszú ôsz kedvezô, mert így a búza jól megerôsödve kerül a télbe. A száraz ôsz nemcsak a búza fejlôdésére kedvezôtlen, hanem nagy mértékben megnehezíti a talajelôkészítést és erôsen késlelteti a kelést is.
 A búzafajták télállósága - fagytûrôképessége - eltérô. Az ôszi búza fajták -fôként a jó télálló fajták-, hótakaró nélkül -200C körüli hideget, hótakaró alatt pedig -250C hideget is elviselnek. Ezért, ha hó takarja a vetéseket, nem kell a fagy kártételétôl tartani, de még a gyengébb télállóságú fajtáknál sincs számottevô fagykár, ha nincs hótakaró nélküli erôsebb hideg.
 Tél végén a hôingadozások következtében - különösen a felfagyásra hajlamos talajokon - a felfagyás okozhat kárt a búzavetésekben, fôleg akkor, ha száraz a tavaszi idôjárás. Az enyhe, csapadékos tavasz kedvezô, mert a télen legyengült növények gyorsan megerôsödnek.
 A búza termését nagy mértékben befolyásolja még a májusi és a június elejei idôjárás. A csapadékos meleg május kedvezô, de a viharos májusi idôjárás már kedvezôtlen, mert a gyengébb szárú fajták megdôlnek, ami nemcsak a betakarítást nehezíti meg, hanem kihat a termés mennyiségére is, és minôség romlást okoz.
 A zavartalan éréshez és a szemek kifejlôdéséhez kedvezô, ha a június nem túlzottan meleg. Különösen káros az érés elején hirtelen beköszöntô nyári hôség, mert kényszerérést /szemszorulást/ okoz.
 Talajigény. A búza fejlôdéséhez sok vizet és könnyen felvehetô tápanyagot kíván, ezért ez határozza meg a talajigényét is.
 A búza a mély termôrétegû, jó szerkezetû, tápanyagokkal jól ellátott, jó vízgazdálkodású talajokat kedveli. Ezekkel a tulajdonságokkal fôleg a mezôségi talajok rendelkeznek. Ezért a mezôségi talajok és a fô búzatermesztô övezetek elterjedése világszerte egybeesik. A mezôségi talajokon kívül termeszthetô még a búza tápanyagokban gazdag, humuszos homoktalajokon, középkötött barna erdôtalajokon, meszes, vályogos, öntés- és réti agyagtalajokon, valamint termô szikeseken is, ahol kevés, de nagyon jó minôségû búza terem.
 Az erôsen savanyú erdôtalajok, láptalajok, szikesek csak nagyobb arányú talajjavítás után válnak alkalmassá búza termesztésre.
 A laza homok, sekély termôrétegû, sülevényes talajok, valamint a hideg, vizenyôs talajok búzatermesztésre alkalmatlanok.

Területkiválasztás, növénytársítás  és vetésváltás

 Területkiválasztás. A terület megválasztásánál a szabályos alakú, nagyméretû táblák kialakítására kell törekedni. A tömbök kialakítása is helyes, mivel a gépek gazdaságos üzemeltetése tovább növelhetô.
 Növénytársítás. A búza egyike azoknak a növényeknek, amelyek a korszerû géprendszerekre alapozott növénytársításba is jól beilleszthetôk. A búza azokkal a növényekkel társítható jól, amelyeknél növényi sorrenden kívül a géprendszer nagyrésze is azonos a búza géprendszerével. De azokkal a növényekkel is gazdaságosan társítható, ahol a búzára, mint elôveteményre van szükség /pl. cukorrépa/.
 Egyébként a gazdaságos növénytársításnál a gépek megfelelô kihasználása céljából nagyon fontos a géprendszer és a vetésterület közötti összhang biztosítása is.
 Vetésváltás. A búza nem tartozik a monokultúrában termeszthetô növények közé, vagyis jelentôsebb terméscsökkenés nélkül két évnél tovább önmaga után nem termeszthetô. Ezért arra kell törekedni, hogy minél kisebb területen kerüljön búza búza után; és ha ez mégsem kerülhetô el, fajtaváltásra van szükség.
 A búza egyébként eléggé érzékeny az elôveteményekre, mivel azok eltérô módon szárítják ki a talajt. Ezért a búza olyan elôveteményeket igényel, amelyek korán lekerülnek, jó erôben, gyommentesen és elegendô vízkészlettel hagyják vissza a talajt. Attól függôen, hogy az elôvetemények a búza igényeit milyen mértékben elégítik ki, vannak jó, közepes és rossz elôvetemények.
 Jó elôvetemények: a hüvelyes növények; az ôszi- és tavaszi keveréktakarmányok; a korán lekerülô növények /rost és olajlen, repce, mák, dohány, korai burgonya, stb./; az idôben feltört pillangós szálas takarmánynövények /lucerna, vöröshere, stb., és a füves herék/.
 Közepes elôvetemények; A fônövényként vetett csalamádé és silókukorica; kender; a korán letakarított kapások /pl. a napraforgó, burgonya, a korán érô kukoricák /és a gabonafélék /búza, árpa/, valamint a késôbben feltört pillangósok.
 Rossz elôvetemények: minden késôn lekerülô növény /pl. a késôbben érô kukoricák, cukorrépa, takarmánycirkok, stb
 Mivel a felsorolt növények elôveteményértékét több tényezô befolyásolhatja, ezért ez a csoportosítás csak tájékoztató jellegû.
 Ismeretes, hogy a búza nagy területi aránya miatt meghatározó az üzemek vetésszerkezetében. ìgy az elmúlt években, de még a jövôben sem tudjuk a búza egy részét megfelelô elôvetemények hatását korszerû agrotechnikával - talajmûveléssel, trágyázással - ellensúlyozzuk.
 Az elôvetemények értéke közül ma már legfontosabb a korai lekerülés, vagyis az, hogy az elôvetemény letakarítása és a búza vetése között legalább egy hónap álljon rendelkezésre a talajelôkészítéshez.
 De, ha ezt nem is tudjuk mindig biztosítani, az elôveteményeket, ha csak lehet, szeptember végéig le kell takarítani az októberi vetéshez.
 Ismeretes, hogy hazánkban elég nagy területen vetünk kukorica után búzát, ezért az a helyes, ha a kukorica után kerülô búzavetések arányában korai érésû - szeptember végéig beérô - kukoricákat termesztünk. ìgy a korábban érô hibridkukoricák vetésével, a kukorica gondos ápolásával és trágyázásával elfogadható, sôt jó elôveteménye lehet a kukorica a búzának, /de csak a káros herbicid utóhatás nélkül/. Egyébként a kukorica-búza hagyományos vetésváltása - a körülményeknek megfelelôen - kukorica-kukorica és búza-búza növényi sorrendre is módosulhat.
 A kalászos - esetenként más - elôvetemények után is, a kártevôk mértékétôl függôen vetés elôtti talajfertôtlenítést kell végezni. Egyébként harmonikus tápanyag ellátás biztosítása esetén kalászos elôvetemény után is érhetünk el nagy terméseket, mivel a kalászos elôvetemény lehetôvé teszi a jóminôségû talajelôkészítést és a korai vetést.
 Talajfertôtlenítés. A búza - illetve a kalászosok - talajfertôtlenítéésére az engedélyezett szerek bármelyike alkalmas. A kijuttatás idejét és a megfelelô készítményt a talajban található kártevôk száma és összetétele határozza meg. /A kijuttatás ideje szeptember elsô felétôl október elsô feléig./

Tápanyagigény és trágyázás

 Az ôszi búza tápanyagigényes növény. A nagy és biztos termések eléréséhez fontos, hogy könnyen felvehetô tápanyagok álljanak a növények rendelkezésére. A szükséges tápanyag-ellátottság csak trágyázással, fôként mûtrágyázással érhetô el.
 Tápanyagigény. A búza tápanyagigényét a szem és a hozzátartozó melléktermékek - tápanyagtartalma alapján határozták meg. A búza fajlagos tápanyagigénye: 100 kg szem és a hozzátartozó szalmatermés biztosításához 2,7 kg N, 1,1 kg P2O5, 1,8 kg K2O, vagyis 5,6 kg vegyes - NPK - hatóanyag, amelyben a tápanyagok /N:P:K/ aránya megközelítôen 1:0,4:0,7.
 Nitrogén. Mind a kísérletek, mind a termesztési tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a búza egyik legfontosabb tápeleme a nitrogén, mert nem csak a termés mennyiségét növeli, hanem javítja a búza sütôipari minôségét is. Ezért az optimális nitrogénellátás igen nagyjelentôségû a búzatermés mennyiségére és minôségére. De a túlzott és egyoldalú adagolásra vigyázni kell, mert az elôsegíti a megdôlést, a gombabetegségekkel való fertôzését /lisztharmat, stb./ és hosszabb lesz a tenyészidô is.
 A nitrogénellátás azért is jelentôs, mert elôsegíti a foszfor és a kálium értékesülését. De nagy jelentôsége van az elôveteményekben jelentkezô különbségek mérséklésében is.
 Foszfor. A foszfor hatása a búzatermés mennyiségére és minôségére bonyolultabb, mint a nitrogéné. A foszfor segíti a búza gyökérfejlôdését és télállóságát. De fontos szerepe van a fehérjék kialakulásában is; különösen a szemképzôdés idôszakában lényeges a kielégítô foszforellátottság.
 A foszfor - ellentétben a nitrogénnel - rövidíti a búza tenyészidejét és növeli a szalma szilárdságát. Ezért a megfelelô mennyiségû és arányú foszfor mûtrágyázással nemcsak a termés növelhetô, hanem megrövidíthetô és egyenletesebbé tehetô a búza tenyészideje és mérsékelhetô a megdôlés veszélye is.
 A foszfor egymagában azonban csak akkor növeli a búza termését, ha a talaj nitrogénnel és káliummal bôségesen ellátott, csak foszforban szegény.
 Kálium. Kötöttebb talajaink és a jobb búzatalajok általában káliumban elég gazdagok, de a kálitartalomnak csak kis része van a növények számára felvehetô állapotban. Ezért is, de a harmonikus tápanyag-ellátás - a fokozott nitrogén és foszfor mûtrágyák használata - miatt is szükséges a búza megfelelô arányú kálium mûtrágyázása.
 Trágyázás. A búza trágyázása nagyobb részt mûtrágyázással történik. A korszerû mûtrágyázásnál nagyon jelentôs a mûtrágyák mennyisége, a kijutás módja és ideje, ami rendszerint alaptrágyázás és fejtrágyázás, de kiegészítô trágyázásként lombtrágyázás is lehet.
 Szervestrágyázás. A búza alá ma már ritkán adnak istálló-trágyát.
 A gazdaságos mûtrágyázás megvalósításánál nagyon fontos a mûtrágya optimális mennyiségének megállapítása. Ezért a szükséges mûtrágya dózisok meghatározásakor több tényezôt is figyelembe kell venni. A tényezôk közül legfontosabbak a következôk: az elérhetô termés biztosításához szükséges tápanyagigény; a termesztés környezeti feltételei: - talajtípus, talajtápanyag-ellátátottság, elôvetemény, szervestrágya utóhatás, feltöltöttségi állapot, stb., valamint a fajták szárszilárdsága és intenzítása.
 A mûtrágya mennyiség mellett ügyelni kell a megfelelô tápanyag - NPK - arányokra is. Különösen káros a túlzott nitrogénellátás, de a túladagolt kálium, is depressziót okozhat.
 Egyébként a búza mûtrágyázását - a mûtrágyák mennyiségét és arányát - receptszerûen nem lehet elôírni; azt mindig a konkrét viszonyok alapján kell megállapítani. Az utóbbi években számos irányelv és módszer alakult ki a gyakorlatban. Ezek a növényfajtákra kidolgozott - a körülményekre alapozott irányelvek azért használhatók jól, mert a fajlagos tápanyagigény helyett közvetlenül az 1 tonna szemtermés fajlagos mûtrágya hatóanyag igényét határozzák meg.
 A búza fajlagos /"MÉM NAK" módszer szerinti/ mûtrágyaigénye hatóanyag kg/t szemtermés, olyan táblázatból kereshetô ki, ahol a termôhelynek /talajtípusnak/ megfelelô tápanyagellátottsági szintek /gyenge, közepes, jó, stb./ alapján vannak feltüntetve az NPK hatóanyag mennyiségek.
 A konkrét talajok tápanyagellátottsági szintjének megállapításához viszont - az összehasonlítás végett - konkrét talajvizsgálati eredményekre van szükség. /Ezért a "MÉM NAK" trágyázási irányelvek lényegében a talajok tápanyagellátottságán alapulnak, az ökológiai körülmények szerint megfelelôen módosulnak./
 A búza fajlagos mûtrágyaigénye, hatóanyag kg/t: jó és közepes NPK ellátottságú talajokon: 20-30 kg N, 14-23 kg P2O5, 11-22 kg K2O, amely 45-75 kg/t vegyes - NPK - hatóanyagnak felel meg, ahol az - NPK - hatóanyag arányok kb. 1:0,75:0,65 körül vannak.
 A MÉM NAK által kidolgozott irányelvek alapján a búza mûtrágyázásához szükséges mûtrágya hatóanyag mennyiségeket úgy kapjuk meg, hogy a búza fajlagos mûtrágya igény hatóanyag kg/t-nak és a tápanyagellátottsági szinteknek /gyenge, közepes, jó, stb./ megfelelô - NPK - hatóanyag mennyiségeket megszorozzuk a tervezett búzatermés mennyiségeivel /t/ha/.
 De ahhoz, hogy a módszer szerint optimális legyen a mûtrágyák mennyisége, nagyon reálisan kell megtervezni a konkrét területen várható és elérhetô átlagterméseket /t/ha/. A módszer segitségével meghatározott mûtrágya mennyiségek után már csak a módosító tényezôket /elôvetemény, szervestrágya-hatás, stb./ kell figyelembe venni a végleges és konkrét mûtrágya adagok megállapításához.
 A mûtrágya mennyiségek korrekciójához - a módosításoknak megfelelôen - az egyes mûtrágyák csökkentésére, vagy növelésére van szükség. /Részletesebben lásd a kukoricánál./
 A mûtrágyázási módok. A foszfor és kálium mûtrágyákat alaptrágyaként kell a talajba dolgozni. Ez a szabály egyébként nem csak a szilárd, hanem a folyékony - szuszpenziós - trágyákra is vonatkozik.
 A nitrogéntartalmú mûtrágyákat alap- és fejtrágyázásra használják, de permetezô trágyázásra is alkalmasak.
 Alaptrágyázás. Az alaptrágyázásra használt N-mûtrágya mennyisége a talajok minôségétôl és az elôveteményektôl függ. Általános irányelv napjainkig, hogy a nitrogén felét, adják alaptrágyaként. Rosszabb elôvetemények után azt tartottuk helyesnek, ha már a tarló feltörésekor bemunkáltuk a N-mûtrágya egy részét. Különösen indokolt volt ez az eljárás akkor, ha kalászos vagy egyéb, sok tarló- és gyökérmaradványt visszahagyó növény volt a búza elô veteménye.
 A talajok minôségétôl függôen, fôleg a talajok kötöttsége és a termôréteg vastagsága alapján, a nitrogén mûtrágya 40-60%-a adható - ôsszel - alaptrágyaként. /Általános irányelv, hogy ôsszel a maximálisan adható N-mûtrágya hatóanyag mennyisége 70-100 kg/ha./
 Fejtrágyázás. A megfelelô N-ellátás a tenyészidô minden szakaszában fontos, ugyanakkor a nitrogén felvételét mindenkor a rendelkezésre álló és felvehetô állapotban lévô nitrogén készlet határozza meg.
 A fejtrágyázásnál is általános irányelv, hogy a talajok kötöttsége és termôréteg vastagsága szerint a N-mûtrágya 40-50%-át célszerû a télvégi, koratavaszi, esetleg a késôbbi idôpontban végzett fejtrágyázásra használni.
 Egyébként a fejtrágyázás legmegfelelôbb idejével és számával kapcsolatosan eltérések találhatók a gyakorlatban. Az biztos, hogy a március elejétôl április közepéig adott N-fejtrágya nagyon jó hatású, de az elôny nem olyan nagy, hogy a korábbi téli, télvégi kiszórás üzemi jelentôségét felülmúlná.
 A nitrogén felvétel szerint, valamint a búzafajták igénye alapján is lehet, hogy helyes volna többször fejtrágyázni a búzát. De a hazai, szárazságra hajló éghajlatunkon már korlátozott értékû a második és harmadik N-fejtrágyázás. Egyébként a késôbbi fejtrágyázások hatása már más, mint a korábbiaké. Kisebb a termésnövelô hatás és nem okoz már megdôlést sem, ugyanakkor a szemtermés fehérjetartalmának növelésével jelentôsen javítja a termés sütôipari minôségét. A késôi fejtrágyázások már csak repülôgéppel végezhetôk.
 Összefoglalva a búza N-fejtrágyázásának fontosabb szempontjait, a következôk emelhetôk ki: a fejtrágyázás végezhetô télen tél végén, kora tavasszal és késôbb; egyszer vagy több alakalommal. De az üzemi megfontolások az mellett szólnak, hogy a búza alá szánt nitrogén fejtrágyát - ahol az egyszeri adag általában ne legyen több 40-50 kg/ha hatóanyagnál - leghelyesebb egyszerre a tél végén, a szárbaindulás elôtt kiszórni. A fejtrágyázás végzésére a mezôgazdasági repülôgépek ill. mûveôutas termesztés esetén a szántóföldi gépek a legalkalmasabbak.
 Lombtrágyázás. A szemképzôdéshez szükséges nitrogén egy része permetezô trágyázással is kijuttatható. A búza levéltrágyázására a korábbi években nagyobbrészt csak a karbamid használata volt elterjedve, amelyet rendszerint gyomirtópermetezéssel együtt adtak.
 Az utóbbi években módosult a búza levéltrágyázása. Az egyoldalú N-trágyázás helyett a komplex mikroelemeket is tartalmazó folyékony lombtrágyák használata került elôtérbe.
 Talajelôkészítés

 A búza vetéséhez jól elôkészített, kellôen ülepedett, beéredett, nyirkos magágy szükséges. Ezért az ôszi búza alá végzett talajelôkészítésnek kettôs célja van: az ülepedett magágy biztosítása, valamint a talaj beérlelése, s ezzel a tápanyagok feltáródásának és a csapadékvíz befogadásának az elôsegítése.
 A talajelôkészítés idejét és módját különbözô tényezôk határozzák meg. A fontosabb tényezôk a következôk: az elôvetemény lekerülésének az ideje, a visszamaradó tarló- és gyökérmaradványok mennyisége, a talaj mechanikai összetétele, gyomosodása, nedvességi állapota és a talaj termôréteg-vastagsága. De a rendelkezésre álló talajmûvelô és erôgépellátottság is jelentôs.
 A talajelôkészítés idejét és módját mindig a konkrét körülmények alapján lehet megválasztani. Ezért bármikor és bármilyen módot választunk, alapelvnek tekintsük azt, hogy a búza nem annyira a mély talajmunkát, mint a jó minôségû, beéredett és ülepedett magágyat igényli. A kellôen le nem ülepedett, üreges, rögös magágyban kevesebb mag kel ki és ritkább lesz a vetés, sôt még a tél folyamán is nagyobb lehet a kipusztulás aránya. Ezért az ilyen rossz minôségû magágyban még nagyobb vetômagmennyiséggel sem biztosítható a szükséges növényállomány-sûrûség.
 A talajelôkészítési módokat leginkább az elôvetemények lekerülésének az ideje határozza meg. Lekerülés szerint az elôvetemények két csoportba oszthatók: korán és késôn lekerülô elôveteményekre.
 A korán lekerülô elôvetemények utáni talajelôkészítés. A korán lekerülô elôvetemények után általában lehetôség van különbözô talajmûvelési módok és rendszerek alkalmazására. A talajmûvelési rendszerek két nagy csoportra oszthatók: az alapmûveléses - nagyobbrészt forgatásos ill. szántásos - és a sekélymûveléses - forgatás nélküli - rendszerekre.
 Az alapmûvelés esetében egy szántást, vagy forgatás nélküli középmély talajmûvelést végeznek. A sekélymûvelés rendszerében alapmûvelést nem végeznek, csak a lazításos, forgatásnélküli talajmûvelés valamelyik módszerét alkalmazzák.
 Az alapmûveléses rendszer leggyakoribb változatai a következôk: tarlóhántás /ekével, tárcsával, stb./; alapmûvelés /középmély nyári szántás, ill. vetôszántás/; szántás elmunkálás /önálló vagy kapcsolt mûveletekkel/; ápoló talajmûvelés /a gyomosodástól és a talajállapottól függôen tárcsa, fogas, henger, stb./; vetôágy-készítés /rendszerint kombinátorral/; vetés utáni lezárás /azok után a vetôgépek után, amelyek nem végzik el a magtakarást, magtakarófogas, esetenként gyûrûshenger, stb./.
 De alkalmazható olyan talajmûvelési rendszer is, amelybôl a tarlóhántás hiányzik, amikor az elôvetemény lekerülése után azonnal középmély /20-25 cm/ vetôszántásra kerül sor. Ez végezhetô korán lekerülô elôvetemények után is, de nagyobbrészt az augusztus végén és szeptember elején lekerülô elôvetemények után kerül alkalmazásra.
 Egyébként hiányzik a tarlóhátás a feltörésre kerülô évelô pillangósok utáni talajmûvelésnél is, ahol a kellô mélységû szántással kezdôdik a talajelôkészítés. A szántás után azonnal tárcsát, nehézhengert, stb. kell járatni és ezt a vetôágy készítéséig szükség szerint többször is meg kell ismételni.
 A nyári szántást - vetôszántást - ha csak lehet, augusztus közepéig - a búza vetése elôtt legalább 6 héttel - végezzük el.A nyári szántás egyébként nagyon kényes munka, mélységét mindig a talaj nedvességi állapota és a szántás ideje határozza meg, ezért, ha megkésünk a szántással, akkor sekélyebben kell végezni.
 A szántást azonnal el kell munkálni, hogy a talaj kiszáradását megakadályozzuk. Az idôben elvégzett és elmunkált vetôszántás után a talaj kellôen beérik és megülepszik. Az így elôkészített és a szükségletnek megfelelô ápolásban részesített talajon a vetés elôtt egy sekély talajmunkával, pl. kombinátorral megfelelô magágy készíthetô a búza vetéséhez.
 A forgatás nélküli talajelôkészítési rendszer. A korán lekerülô elôvetemények után nem szükséges feltétlenül szántani a búza alá, sôt ilyenkor alkalmazhatjuk leginkább a forgatás nélküli talajelôkészítést. Ezért a jobb szerkezetû, gyommentes, jól kezelt talajokon szántás nélküli, energiatakarékos talajmûveléssel készítsük elô a talajt a búza vetéséhez. Különösen szárazságra hajló feltételek között. Egyébként ez a talajelôkészítési mód nemcsak a talajok vízkészletének megôrzésében jelentôs, hanem energiatakarékossága révén gazdaságosabb is, mint a szántásos talajelôkészítés, ezért alkalmazása mindinkább elôtérbe kerül a kalászosok talajelôkészítésében.
 A forgatás nélküli talajelôkészítés legelterjedtebben a júliusban és augusztusban lekerülô elôvetemények után alkalmazható. A megfelelô talajállapot esetén célszerû azonnal elvégezni a tarlóhántást.
 A tarlóhántás - és a késôbbi talajápolás - a talajok kötöttségének megfelelôen könnyebb, vagy nehezebb tárcsákkal és kultivátorokkal végezhetô.
 A magágy-elôkészités legmegfelelôbb eszköze itt is a kombinátor.
 De bármilyen jelentôs is a forgatás nélküli talajelôkészítési mód, nem mindig alkalmazható. Nem nélkülözhetô a szántás a rossz szerkezetû, szikes és laza homoktalajokon, gyomos talajokon, valamint ott, ahol kalászos, vagy túl sok tartló- és gyökérmaradványt visszahagyó elôvetemények után /pl. évelô pillangósok, stb./ kerül a búza.

 A késôn lekerülô elôvetemények utáni talajelôkészítés. Itt is többféleképpen készíthetô el a talaj a búza alá. Nagyon fontos a gyorsaság, arra azonban vigyázzunk, hogy a gyorsaság ne menjen a minôség rovására. A talajelôkészítô munkák már sekélyebben végezhetôk és az ülepedett magágyat csak kiegészítô talajmunkákkal állíthatjuk elô.
 A talajelôkészítés módja nagymértékben attól függ, hogy milyen kultúrállapotban hagyta vissza az elôvetemény a talajt. A jól ápolt - mélyen mûvelt - gyommentes kapások után is elhagyható a szántás. ìgy 10-15 cm mélységû tárcsázással megfelelô talaj készíthetô a búza részére. Ez a talajelôkészítési mód egyébként jól alkalmazható korán betakarított, jól ápolt burgonya és cukorrépa elôvetemények után, mivel itt a talajt már a gépi betakarítással is fellazították.
 Ha a gyomosság és más okok miatt mégis szántani kell, a szántás csak olyan mélységû legyen, hogy a gyomokat és a tarlómaradványokat még jól eltakarja. A szántás minôségét javíthatjuk és a rögösödést csökkenthetjük, ha a szántás elôtt is tárcsázunk. Mivel ilyenkor már nincs idô a talaj természetes ülepedésére, ezért mesterségesen kell tömöríteni a magágyat. A tömörítés legmegfelelôbb eszközei a különféle hengerek, fôleg a gyûrûshenger.
 A magágy készítésére itt is a kombinátor a legmegfelelôbb talajmûvelô eszköz.

Vetés

 Vetômagelôkészítés. A sikeres búzatermesztés fontos feltétele a nagy teljesítôképességû, korszerû fajta és a jó minôségû vetômag. Nagyon fontos, hogy - a minôségi követelményeknek megfelelô - jó csíraképességû, tiszta és fajtaazonos vetômagot vessünk.
 Általános irányelv, hogy az ôszi búza vetômagot két-három évenként II. és III. fokú vetômaggal célszerû felújitani. Közben saját termesztésû vetômagot vetünk, de nagyon fontos, hogy a vetômag értékmérô tulajdonságai feleljenek meg a minôségi követelményeknek.
 A vetômag-elôkészítés fontosabb munkái: a tisztítás, osztályozás és csávázás. A vetômag csávázásával hatékonyan védekezhetünk a búza-kôüszög és porügzög, a törpeüszög és a lisztharmat ellen.
 Vetésidô. A búza vetésidejének megválasztása alapvetôen fontos technológiai tényezô. A fajtára és a termôhelyre vonatkozó optimális vetésidôtôl való eltérés - mind a túl korai, mind a megkésett vetés - káros, mert kevesebb lesz a termés.
 Az optimális vetésidô legnagyobb jelentôsége az, hogy hatással van a növények fejlôdésére és áttelelésére, vagyis a növény állománysûrûségének alakulására. Ezért nagyon fontos a termôhelyi viszonyoknak és a fajtáknak legmegfelelôbb vetési idô betartása.
 A búza vetésidejét mindenkor úgy kell megválasztani, hogy a növények a téli fagyokig megerôsödjenek, jól teleljenek és tavasszal gyorsan fejlôdjenek.
 A búza optimális vetésideje október elsô fele, illetve október 5-20 közötti idôszak. Az ország északabbra esô részein inkább október elején, a déli részekben pedig október közepe táján vetjük a búzát. A szikes és kötött talajokon viszont a korábbi - szeptember végi - vetésidô a kedvezôbb.
 Vetésmélység. A vetésmélység is nagyon fontos tényezô, mert az egyenletes és gyors kelés biztosítása mellett a téli kifagyás elleni védekezésnek is hatékony módszere.
 A vetés mélységét a talajok kötöttsége, a magágy minôsége és a fajták igénye határozza meg. Kötöttebb és ülepedett talajokon 4-5 cm, lazább talajokon 5-7 cm a búza megfelelô vetésmélysége. Általános szabály az is, hogy meleg, száraz ôsszel kissé mélyebbre, nedves, hûvös ôszön pedig sekélyebbre kell vetni, hogy a bokrosodási csomó az optimális 4 cm körüli mélységben alakuljon ki.
 Vetésmód. A búzát rendszerint a gyakorlatban kialakult "gabonasortávolságra" /12 cm/ vetjük. De vethetô valamivel kisebb /10,5 cm/, vagy nagyobb /15 cm/ sortávolságra is. Ujabban terjedôben van a 15,2 cm-es sortávolságú, valamint a mûvelôutas vetés.
 Mûvelôutas vetés célja az intenzívebb gabonatermesztés által megkívánt nagyszámú ápolási munkák, többször végzett trágyázás, rovarok és károkozók elleni védelem, a gyomirtás végzésével járó káros taposás csökkentése. A rendelkezésünkre álló géprendszer 3 alternatív mûvelônyom használatát teszi lehetôvé. A 12 m-es, a 18 m-es és 24 m-es mûvelôsávok alkalmazását.
 Szórvavetéssel a vetômagot az erre a célra kialakított szórógéppel a talaj felszínére juttatják ki, és azt tárcsával takarják. E vetési eljárásnak elônye, hogy elsôsorban a szikes és egyéb nehezen megmunkálható talajokon, ahol a kalászos gabonák vetésterületi aránya is nagy, gyorsabban kevesebb költséggel kielégítôen elvethetô a búza.
 Vetômag mennyiség. A nagy búzatermések fontos tényezôje az adottságok és a termesztett fajták igényeinek megfelelô állománysûrûség kialakítása. Az optimális állománysûrûséget pedig nagyobbrészt a vetômag mennyiségével szabályozhatjuk. A növényállomány sûrûsége függ még a búzafajták bokrosodóképességétôl is. /A nagyobb arányú bokrosodás általában nem kivánatos.
 A vetômag mennyiségét mindig a körülmények és a fajták igényeinek megfelelôen kell megállapítani. De általános irányelv lehet az, hogy annyi csíraképes magot kell elvetni, hogy m2-enként legalább 500-550, azonos idôben beérett kalász teremjen.
 A szükséges vetômag mennyiség többféleképpen is megadható, de leghelyesebb, ha területegységre: m2-re, vagy ha-ra jutó csíraszám alapján adjuk meg. ìgy - a körülmények és a fajták bokrosodóképességétôl függôen - az ôszi búzából 4,5-6 millió csírát kell vetni 1 ha-ra. /Ez a vetômag ezerszemtömegétôl függôen kb. 180-240 kg/ha vetômag mennyiségnek felel meg./
 A konkrét vetômag mennyiségek megállapításánál a megadott csíraszám alapján a vetômag használati értékének megfelelô súlykorrekciót kell végezni az elérendô csíraszám pontos meghatározásához. Egyébként a konkrét vetômag mennyiség függ még a vetés idejétôl, a magágy minôségétôl is. Általában a kedvezôtlen körülmények miatt - megkésett vetés, rögös, száraz magágy, stb. - kb. 10%-os vetômag ráadással ajánlatos vetni a búzát.
 Azok után a vetôgépek után, amelyek nem rendelkeznek magtakaró szerkezettel, a vetés után járassuk könnyû magtakarót. A száraz, üreges magágy és homoktalajok esetén a gyûrûshenger használata is elônyös lehet.

Ápolás és vegyszeres gyomirtás

 Az ôszi búza ápolása nem más, mint az idôjárás okozta káros hatások mérséklése, és a gyomok valamint a kártevôk és kórokozók elleni védekezés.
 Az idôjárás okozta károsító hatások a következôk: a téli hótakaró hiánya; a túl vastag hótakaró, amelynek a felülete eljegesedett; az ôszi és kora tavaszi pangó-vizek; a tavaszi felfagyás és a tél folyamán összetömôdött talaj.
 A fontosabb védekezési eljárások. A jégkérges hótakarót fel kell törni, hogy a növények levegôhöz jussanak. Az ôszi és a tavaszi hóolvadás idején keletkezett pangó-vizeket minél elôbb le kell vezetni, mert ritkulást és gyomosodást okozhatnak. Tél végén, kora tavasszal a felfagyott vetést a fagyok elmúltával, mihelyt a talaj megszikkad, le kell hengerezni /középnehéz simahenger, stb./. A hengerezéssel a felfagyott növények gyökereit visszanyomjuk a talajba és ezzel elôsegíjük a növények legyökerezését.
 Amikor a hónyomás hatására nagyon megtömôdött a talaj, szükség lehet a talajfelszín porhanyítására is, amely a lazításon kívül a kelôfélben lévô gyomok irtására is alkalmas. A porhanyítást, ha egyáltalán szükséges, ne fogassal, hanem küllôs kapával végezzük, amikor a talaj megszikkadt és a hengerezés után a növények már jól legyökereztek.
 Vegyszeres gyomirtás. A vegyszeres gyomirtás nagyon fontos ápoló munkája az ôszi búzának. Jelentôsége különösen akkor szembetûnô, ha a búza cukorrépa, vagy más kapás növény elôveteménye lesz a növényi sorrendben. Ezért a búza vegyszeres gyomirtása az üzemen belül alkalmazott herbicidrotációnak is fontos része.
 A búza - és a többi kalászos gabona - vegyszeres gyomirtása általában állománypermetezéssel történik. A postemergens permetezés - a jó gyomirtóhatás és a búza minél kisebb károsodása végett - körültekintô munkát igényel.
 A búzában és a kalászosokban elôforduló fontosabb gyomnövény fajokat - az engedélyezett gyomirtószerek technológiáját és hatását figyelembe véve - a vegyszeres gyomirtás szempontjából három csoportba lehet sorolni.
 Az elsô csoportba sorolhatók azok a kétszikû gyomok, amelyek az egyszerû hormonhatású készítményekkel jól irthatók.
 A második csoportba tartoznak azok a kétszikû gyomnövények, amelyek az elôzô készítményekkel eredményesen nem irthatók. /Pl. a székfûfélék, galajfélék, pipitérfélék, stb./
 A harmadik csoportba sorolhatók a kalászosokban elôforduló, magról kelô egyszikkû gyomnövények /pl. a nagy széltippan, a vadzab fajok, a sovány perje és a parlagi ecsetpázsit/.
 A több betegség ellen csávázással és gombaölôszerekkel való permetezéssel védekezünk. A lisztharmat elleni hatásos védekezés több betegség fellépését is háttérbe szoríthatja. A kártevôk ellen a legjobb védelem a vetésváltás, a megelôzés a talajfertôtlenítés. A futrinka és a poloskák ellen a közvetlen vegyi védelem jelent megoldást.
 A vegyszeres gyomirtás esetenként összekapcsolható a lombtrágyázással és a különbözô növényvédôszerek kipermetezésével is. /A szántóföldi gépeknél hektáronként 80-150 liter, a repülôgépeknél 35-60 l/ha víz felhasználása az általános./
A vegyszeres gyomirtáson kívül az agrotechnikai gyomszabályozás eszközeit alkalmazhatjuk. Ennek elsô és legfontosabb eszköze a megelôzés, csak tisztított vetômagot idejében megfelelô növényállományt vegyünk. Kerüljük a váltásnélküliséget, figyeljük az elôvetemény hatásra, használjuk ki a talajmûvelési és trágyázási rendszerünk kínálta lehetôségeket. A második feltétel használjunk mechanikai gyomirtó eszközöket, gyomfésû stb.
 Betakarítás és tárolás

 Az aratás munkáit, ha csak lehet, úgy szervezzük meg, hogy minél jobb minôségben és minél kevesebb szemveszteséggel takarítsuk be a búzát. A búza minôsége és a szemveszteség mértéke nagyobbrészt attól függ, hogy milyen érési fokozatban és milyen módon aratunk.
 Az érési idô. A búza érési ideje több tényezôtôl függ. A fontosabb tényezôk a következôk: a környezet, a termesztett fajta és az agrotechnika. A környezeti tényezôk közül fôleg az éghajlat, az idôjárás és a talaj minôsége jelentôs. Szárazabb és melegebb vidékeken, valamint lazább és soványabb talajokon korábban érik a búza, mint a hûvösebb, csapadékosabb vidékeken és a kötöttebb, tápanyagokban - fôleg nitrogénben - gazdag talajokon.
 A hazánkban termesztett búzafajták három, illetve két érési csoportba tartoznak, ennek ellenére érési és aratási idejük között csak néhány /5-7/ napos eltérések vannak.
 Általában június végén és július elsô felében érnek és arathatók a hazánkban termesztett búzafajták. Az ország déli felén kissé korábban, északi felén kissé késôbben éri be a búza.
 Az aratás idejét befolyásolja az aratás módja is. Amikor kézzel, aratógéppel, vagy kétmenetes kombájnos aratással takarítják be a búzát, akkor már viaszérésben megkezdhetô az aratás. De ha egymenetes kombájnos aratással /aratvacséplés/ aratunk, akkor csak a viaszérés végén, a teljes érés elején kezdhetô meg a búza aratása.
 Ma már teljes egészében géppel és fôleg egymenetes kombájnos aratással takarítjuk be a búzát. A többi aratási módra csak erôsen megdôlt, és fôleg több irányban összekuszált táblákon lehet szükség.
 A gazdaságos és jó minôségû, minimális veszteséggel járó kombájn-aratásnak az érési idô helyes megválasztásán túl más feltételei is vannak. A fontosabbak a következôk: símára munkált, barázdamentes talajfelszin; megdôléssel szemben álló búzafajta; optimálisan végzett nitrogén mûtrágyázás; gyommentes növényállomány; és jól szervezett szemszállító kapacitás, és nem utlolsósorban a terméshozamoknak megfelelô áteresztôképességû arató-cséplôgépek üzemeltetése.
 Szalma betakarítás. A kombájn után visszamaradó szalma betakarításának is többféle módja van: szalmalehúzókkal a szalmacsomók lehúzása és a tábla szélén való kazlazás; a renden hagyott szalma járva bálázása; a bálázott szalma lehordása majd kazlazása; a szalma felszecskázása és szétszórása, vagy a szecskázott szalma lehordása.
 Tisztítás. A betakarított termést a szárítás és raktározás elôtt tisztítani kell. Ezért a búzát rendszerint kombájnszérükre szállítják, ahol a terményt keveredésmentesen fogadják és a "kombájntiszta" gabonát elôtisztítják. Az elôtisztító kapacitást, valamint a kiszolgáló egységeket úgy kell beállítani, hogy a naponta learatott mennyiséget fel tudják dolgozni.
 Szárítás. A kombájnszérûn elôtisztított terményt a nedvességtartalomtól függôen légszáraz /14-15%/ állapotig, illetve a biztonságos tárolás érdekében 0,5-1,5%-kal a légszáraz alá kell szárítani. Különösen esôs nyarakon van nagy jelentôsége a mesterséges szárításnak.
 A búzaszárítás technológiájában különbséget kell tenni a vetômag és az árúbúza szárítása között. Amíg az árúbúza szárításánál 50-700C hômérséklet is lehet, addig a vetômagnál csak 400C lehet a hômérséklet maximuma.
 A szárítás ma már korszerû gabonaszárítókkal történik. De ezek hiányában végezhetô forgatással, szállítószalagokkal és gabonafúvókkal is. A légszáraz ill. az alá szárított /13-14%/ búza már könnyen tárolható.
 Tárolás. A búza tárolása történhet magtárakban, tárolószínekben - garmadában -, de legjobban a különbözô fém- és betonból készült tárolótornyokban /gabonasilókban/ tárolható.
 A frissen aratott és tárolt búza légszáraz állapotban is él, tovább lélegzik. Ezért állandóan ellenôrizni kell a termény hômérsékletét, mert a tartós melegedés és a nedvesség hatására minôségi károsodás következhet be.
 Egyébként a tárolás elején a búza 5-6 hét alatt utóérik és ezzel nagymértékben javul az ipari minôsége is. Ezért a tárolás akkor kedvezô az utóérésre, ha a nedvességtartalom nem több 14-15%-nál.
 A búza minôségét befolyásoló tényezôk: a fajta, a termôtáj éghajlata, a talaj természetes termékenysége és a trágyázás, valamint az aratás ideje és módja.
 A búzafajták eltérô minôsége közismert. Az éghajlatnak a minôségre gyakorolt hatása elég jelentôs. Pl. hazánkban a kontinentális jellegû Tiszántúlon és Fejér megyében jobb minôségû búza terem, mint a humid éghajlat felé hajló Nyugat-Dunántúlon.
 A talajok termékenysége és az elôvetemények hatása is eltérô a búza minôségére, de a minôségkülönbségek korszerû mûtrágyázással kiegyenlíthetôk.
 A teljes érésben aratott búza minôsége valamivel gyengébb, mint a viaszérésben aratott búzáé. De a különbség nem olyan nagy, hogy az egymenetes kombájnos aratás elônyeirôl le kellene mondani. A holt érésben aratott búzánál viszont egyes fajták esetében lényeges minôségromlás tapasztalható.

Vissza az elejére